A vágy éjszakája

Erotikus egyperces novella 18+, és a kísérő zene! :) 

   A kitárt ablakon beáramló hűvösebb szellő jólesően cirógatta felhevült bőröm, ami egyrészt a nyári éjszakák fülledtsége miatt, másrészt a férfira való várakozás miatt volt. Halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy az előttem álló estére gondoltam. Testemet csupán egy, erre az alkalomra kiválasztott vörös fehérnemű takarta.
   Felnyitottam szemem, az agyam már kezdett túlpörögni, így inkább kinéztem a tiszta égboltra. A függönyök még jobban meglibbentek, ahogy kinyílt a szoba ajtaja. Egyből arra kaptam a tekintetem, és gyönyörködve néztem végig páromon, megállapodva végül az arcánál, amit sötétbarna kicsit hosszabb haj keretezett. Pillantásom összekapcsolódott a fekete szempárral, amiben úgy imádtam elveszni, és most a vágytól csillogott, tükrözve saját érzéseimet is.
   - Maradj! – szólt hirtelen, mikor elkezdtem felülni, hogy odamehessek köszönteni.
   Így azonban fekve vártam, és habár behunytam a szemem, végig éreztem a testemen a tekintetét, amitől jóleső borzongás járt át. A légzésem is felgyorsult, mikor végül megéreztem az ujjak érintését a bokámnál, amik szépen siklottak felfelé. A mellkasom megemelkedett, mintha a kéz vonzaná felfelé.
   Végül nem bírtam tovább, a szemem felpattant, és felülve a nyaka köré fontam karom, lehúzva az ágyra, majd az ölébe másztam és megcsókoltam. Ajkaink hevesen forrtak össze. Úgy éreztem, mintha már napok teltek volna el az utolsó találkozásunk óta, amiknek a tartalmát most rögtön akarnám bepótolni. A parfümjével keveredő bőrének az illata is részegítően hatott rám, ahogy az orromba kúszott.
   Hamar megszabadítottam az ingtől, mindeközben egy pillanatra se szakadva el az ajkaitól. Aztán kezem végigjártattam a felfedett csupasz bőrfelületen. Szerettem volna teljesen felfedezni, lassan és egész éjszakába nyúlóan, most azonban elszálltak ezek a gondolatok. Olyan rég vártam már erre a pillanatra, hogy az egész testem türelmetlenül követelte a férfit teljes egészében. De szerencsére úgy tűnt, nem csak én érzek így.
   A következő pillanatban ledöntött az ágyra. Majd megszakítva a csókot, szája a nyakamra vándorolt. Hajába túrtam ujjaim, és hátát simogattam, ahogy lejjebb haladt. Megemelkedtem kicsit, így könnyedén lefejtette rólam a melltartót, hogy aztán mellbimbómmal kezdjen játszadozni. A sóhajok egyre sűrűbben törtek elő torkomból, főleg mikor gyengéden megharapott.
   Majd tovább fokozva gyönyörű gyötrelmemet, keze besiklott a bugyimba, és lassan végighúzta ujját az érzékeny pontomon. Folytatta még kicsit a kínzásomat, hogy aztán elszakadjon tőlem. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, míg megszabadított az utolsó kis textil darabtól. Nyomott egy csókot a számra, majd végig a hasamon, a combom belső részén, megállapodva végül az ölemnél.
   Nyelvének első érintésétől teljesen kikészültem, de mintha nem lett volna elég ez, egy ujját belém dugta, amit követett a második. Én pedig hátravetett fejjel nyögdécseltem, markoltam a takarót vagy a hátát.
   Mikor megéreztem a gyönyör közeledtét, próbáltam leállítani, de nem törődött vele, addig folytatta, amíg az élvezet után halkan nem pihegtem. Felhúztam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni, majd megfordítottam magunkat, rajtam volt a sor.
   Az előbbiek után kicsivel sikerült visszafognom magam. Bár azzal kezdtem, hogy lehúztam róla a nadrágot és a boxert. Utána ráérősen fedeztem fel a testét csókokkal és finom harapásokkal beborítva. Végül számba vettem férfiasságát, először csak ízlelgetve, majd egyre jobban bekapva. Látva mennyire élvezi, még inkább felajzott.
   Ő vetett véget a kényeztetésnek. Az ágyra nyomott és vadul megcsókolt. A nyelveink játékosan forrtak össze, miközben merev tagját megéreztem odalent. Az üresség szinte kínzott, érezni akartam magamban. Ezért tiszta kínzás volt, ahogy csak simogatott vele.
   A hátára fordítottam, és magamba vezettem. Az elején kicsit kellemetlen volt, de ahogy mozogni kezdtem rajta se perc alatt átvette a helyét a gyönyör. Most én kezdtem kínozni lassú mozgással, de megfogta a csípőm és úgy irányított. Megtámaszkodtam az egyik kezemmel a lába mellett, mire elkezdte a csiklóm izgatni. Hangos nyögdécseléssel adtam tudtára, milyen jól esik, és saját mellemet simogattam, ahogy az öröm köde körülölelt.
   Hirtelen felült ő is, mire lábamat összekulcsoltam háta mögött. Az ajkait és nyelvét ízlelgettem. Míg keze a fenekemről fel nem tévedt a hajamba és gyengéden hátra nem húzta a fejem, hogy tudja a nyakamat csókolni, meg a melleimet.
   Aztán lefektetett az ágyra, és gyorsított a tempón. Körmeim hol hátát, hol fenekét szántották, ahogy még mélyebben akartam érezni, mikor ez már lehetetlennek tűnt. Szinte teljesen kihúzódott, hogy utána tövig behatoljon újra, én pedig éreztem, közel járok megint. Láthatta rajtam, mert őrületes tempót kezdett diktálni, amitől hamarosan másodjára is elélveztem, szorosan körülölelve férfiasságát.
   Pár másodperc múlva ő is követett, de nem húzta ki magát, aminek nagyon örültem, össze tudtam volna vele örökre olvadni, hogy soha ne kelljen elveszítenem.
   - Isteni vagy – mosolygott rám megsimogatva az arcom, majd puha csókot nyomott a számra.
   Szorosan magamhoz öleltem, nem akartam, hogy véget érjen ez az este. Az eufórikus érzés még sokáig beborította az agyam. Aztán elmentünk fürödni, és a másik megmosdatása megint összegabalyodásban végződött. Míg végül kimerülten hajtottam fejem vállára, lábamat derekára és felsőtestét cirógattam, míg ő a hajamba fúrta arcát.

Tegyük valósággá!

Leeteuk aludni akart, ám a többiek semmi pénzért nem hagyták volna ezt.
- Hyung, ez az első nagy fellépés, ahol megint mind együtt vagyunk, hogy vagy képes még ilyenkor is a pihenéssel foglalkozni? – torkolta Kangin, Kyuhyun és Yesung pedig helyeslően bólogattak mellette.
A többiek pedig össze-vissza mást csináltak. Shindong, Zhou Mi és Heechul éppen lementek a hotel étterem részébe. Ryeowook és Henry pedig elmélyülten beszélgettek valamiről. Eunhyuk, Donghae és Siwon a hatalmas ablaknál szórakoztak, ahonnan ráláttak az összegyűlt rajongótáborra, Sungmin meg jót mulatott rajtuk.
- Rendben – egyezett bele, mivel tudta, hogy ha a többieket még sikerülne is, Kangint úgyse tudja lerázni magáról. – Mit akartok csinálni?
- Shindongék megnézik, milyen ételek vannak, meg milyen a hely, és ha nem találják megfelelőnek, elmegyünk valahova máshová – lépett oda hozzájuk Donghae is.
Végül maradtak a hotel éttermében, aztán a szórakoztató részbe vették az irányt. Felváltva billiárdozgattak, miközben megbeszéltek még pár apró részletet a koncerttel kapcsolatban.
Pár órával kezdés előtt mentek elkészíteni a dolgokat, a sminkesek kezelésbe vették őket. Átnézték, hogy minden ruha rendben van e és felöltöztek. Egy-két riporter is eljött a készülődésre és feltettek pár kérdést, azoknak, akiket sikerült elkapniuk. Donghae szokásához híven bohóckodott a kamerának.
Leeteuk úgy érezte magát, mintha valahonnan a háttérből nézné őket -, miközben jelen csak az a fele van, aki rutinból teszi a dolgokat. A többieket figyelte, olyan szeretettel, mint amilyennel egy apa követi fiai lépéseit. Mindenki felnőtt nem csak testileg, hanem lelkileg is már. A katonai kötelező szolgálatot is teljesítették és végre annyi év után megint együtt vannak. Hiába volt már a katonaság óta sok fellépésen, most érezte magát a legboldogabbnak, amiért egybe van a családjuk. Igaz Kibum és Hangeng nincsenek már itt, de ebbe beletörődött már. Hiányoztak ugyan neki, viszont mit tehetne ellen?
A koncert órái szinte elrepültek. Az ELF-ek most is ugyanolyan lelkesek és csodálatosak voltak, mint ahogy az lenni szokott. Nem hiába Everlasting Friends a nevük.
Leeteukot megint meghatotta pár szomorú szám, ahogy beleélte magát. Vagy ahogy a temérdeknyi rajongóra nézett, akik annyira szerették őket. A többiek tekintetéből is könnyen ki lehetett ugyanezeket az érzéseket olvasni, mikor összenézett valamelyikükkel.

Végül a végére értek. Elköszönés közben könnyek szöktek a szemeibe. Egyre több és több gyűlt össze, míg már az arcán folytak megállíthatatlanul, felkeltve őt, visszatérítve a valóságba, a jelenbe, a katonai barakkba, az ágyába.
A mellkasa összeszorult az álomtól, ami tökéletesen beleillett a jövőbe. Legalábbis nem is akart arra gondolni, hogy soha többé nem lesz már olyan, amikor mind együtt vannak. Elképzelni olyan helyzetet, amikor nem állhat már azokkal egy színpadon, akik aközben vonulnak be, míg ő ki nem jut, fájdalmas volt. Arra is utált gondolni, hogy egyszer feloszlanak, pedig hát valamikor sajnos be fog következni. De mi lesz vele azután? Hiszen ez lett az élete a sok együtt eltöltött évek alatt. Ha ennek vége az olyan, mintha egy fontos szervétől fosztanák meg.
Halk sírása közel járt a zokogásba átmenéshez. Megrázva a fejét próbált nem ennyire elkeserítő dolgon agyalni. Viszont sokkal jobb nem lett, mert mikor lesz még az, hogy újra együtt lesznek? Hiába röpül néha az idő gyorsabban, hiába nyugtatja testvéreit azzal, hogy eltelik hamar ez a két év, néha iszonyú lassúnak tűnik és szomorúnak, amiért távol van szeretteitől, az élete úgymond korlátozva van. Na meg az is ott van még, hogy nem egyszerre töltik le és így nem két évet kell kibírni, hanem jóval többet.
A rajongók is hiányoztak neki, a színpad, az éneklés, még a tánc is, ami pedig olyan nehezen ment neki az elején. Viszont tudta, nem adhatja fel, ennek is vége lesz nem sokára és csatlakozik a bandához, már majdnem egy év eltelt neki.
Másrészt pedig, ha soknak is tűnik, de újra együtt lesznek, ez az álom nem lehetett szimpla. Úgy érezte jelentése van, mégpedig, hogy meg fog történni, csak nem adhatják fel. Se ő, se senki más a csoportból. Ezért hát letörölte arcáról a könnyeit és megpróbált újra elaludni. A szép emlékek kellemes érzéseire gondolva csak.

A lélek átka

   Legszívesebben elhúztam volna erről az egész ostoba vacsoráról, de megígértem Jillnek, hogy eljövök, így nem akartam megbántani. Pedig már százszor megbántam, amióta itt vagyok. Miért kell nekem másnak megpróbálni segíteni, mikor a hely tele van a szenvedéseimnek forrásával, amiket nap mint nap kerülök? Még Lissára se tudtam ránézni akkor, mikor hivatalosan volt jelen királynőként, anélkül, hogy a nagynéném ne jutott volna az eszembe.
   Amint fel lehetett állni az asztaltól, a bárrészhez jöttem, hogy kibírjam a végéig. A tekintetem akaratlanul is Rose-ra és Dimitrijre siklott, mire lehúztam a sokadik poharam tartalmát. Ha nem dőlnék a pultnak, minden bizonnyal a földre esnék, olyan részeg vagyok már. Viszont most a világ összes piája se segített.
   Hiába jártam mindig bulizni, üresség töltött el a magányosságtól, ami most még fájdalommal is megtelt. Kellett nekem egyszer az életben igazán szerelmesnek lenni.
   - Ha akarsz, menj csak el – hallottam Jill aggódó hangját, amitől végre elszakítottam tekintetem a sötétbarna hajzuhatag tulajdonosáról.
   - Miért mennék el? Hát nem vagyok jó társaság? – vetettem felháborodott pillantást Jillre. – Nálam jobb nincs is – vigyorogtam rá, majd a pultoshoz fordultam, és kértem még egy italt.
   A lány arca még mindig aggodalmas volt, de úgy tűnt, nem meri szóba hozni Rose-t. Az aurájából semmit se láttam, az alkohol teljesen elnyomta a lelket. Sajnáltam Jillt, az élete gyökerestől felfordult azzal, hogy kiderült, ő Lissa Dragomir testvére. Vajon mi lesz most vele? Mit döntenek az életéről - amibe beleszólása sincs -, amiről azt mondják majd, hogy az lesz a legjobb számára? De mindezt elnyomta a saját önsajnálatom. Még az ő terheivel is foglalkozni, biztosan megőrjítenének, még a lélek se kellene hozzá.
   - Hogy megy a tanulás? – érdeklődtem, persze nem a sulira gondoltam.
   Jill lelkes magyarázásba kezdett, de én alig tudtam rá odafigyelni. Képtelen voltam a koncentrálásra. Azonban így legalább a kislány gondolatai elterelődtek valamelyest.
   Hirtelen felfordulás keletkezett. Mindketten követtük a többiek pillantását az új királynő felé. Testőrök harcoltak pár morával, akik Lissát támadták meg. Az emberek között pánik tört ki, és tolongás jött létre, ahogy megpróbáltak elmenekülni.
   Jill felé kaptam a fejem, de eltűnt mellőlem. Pár lépéssel odébb állt kétségbeesetten, valaki arrébb lökhette, és most megpróbált visszajönni hozzám. Elindultam felé, de abban a pillanatban szörnyű dolog történt. Láttam, ahogy a mellette álló férfi egy késsel esik neki. Felkiáltottam, de elkéstem. Jill a támadójára nézett, aki a mellkasába szúrta a fegyvert. Egy fél másodperccel később valaki a férfinak csapódott, én viszont csak a földre rogyó Jillt láttam. Vér ömlött a kőre, és színezte be sápadt bőrét.
   Szó szerint melléestem, és a kezeimet ráraktam kétségbeesetten. Pillanatokig semmi se történt, utána is csak nagyon mélyen éreztem meg a mágiát. Ne, ne, ne! Ne Őt! – üvöltözte egy hang a fejemben pánikkal teli. Olyan erősen koncentráltam, mint még soha. Hosszú perceknek tűnő idő múlva átjárt a lélek halványan. Minden átáramlott Jillbe, de hiába. Meghalt, én pedig annyira elnyomtam az erőmet az alkohollal, hogy maximum csak gyógyítani tudtam volna egy keveset.
   - Lissa! – kiabáltam. – Lissa!
   Ő sokkal jobb a gyógyításban. Hol van, mikor segítenie kéne? Tovább próbálkoztam, eredménytelenül. Jill élettelen zöld szemei az elmémbe vésődtek. A Dragomirokra jellemző szemek, ezek okozták a halálát. Sose lett volna szabad megtudnia, ki az apja. Olyan ártatlan, kedves teremtés volt, nem illett ide a királyi udvarba.
   A szemem sarkából megláttam a zokogó Eddie-t letérdelni. Lehajtottam a fejem.
   - Sajnálom – suttogtam némán. – Annyira sajnálom.
   Feltápászkodtam és elindultam a kijárat felé, jobban mondva támolyogtam. Szerencsére senki se állt az utamba. Hazasiettem és lenyúltam apám slusszkulcsát, majd a kocsiját is. Egyenesen a kapu felé vettem az irányt, ahol kiengedtek. Az őr észre se vette az állapotomat, annyira lekötötte az, hogy olyanokra figyeljen, akik a támadókkal lehetnek.
   Fogalmam se volt, hova menjek, csak annyit tudtam, hogy innen el akarok tűnni. Számba vettem egy cigarettát, és rágyújtottam. Őrült módjára száguldottam, bár lehet, az is vagyok. Ki tudja?
   Véget akartam vetni a szenvedésnek. Ki hiányolna? A nagy Adrian Ivaskov, akivel csak azért szeretnek lenni, mert főnemes, vagy élvezik annak az embernek a társaságát, akinek kiadom magam. De ki ismer valójában?
   Épp a városban hajtottam, amikor kifogyott a benzin. Hogy pont ilyenkor nincs teletankolva. Kiszálltam és dühömben belerúgtam a kocsiba. Észrevettem, hogy egy férfi néz, az egyetlen járókelő ilyen hajnali órában.
   Az ötlet hirtelen jött, és elindultam felé. Sose voltam öngyilkos természetű, ám így meg tudok szabadulni attól az átkozott lélektől. A kezemen még ott vöröslött Jill vére, ami megszilárdította elhatározásomat.
   - Maradj nyugton! – parancsoltam bevetve a bűbájt. Ez se volt most tökéletes, de éppen elegendő a célomnak.
   Bevezettem az idegent két ház közötti sikátorba, és rátapadtam a vénájára. Addig szívtam, míg el nem ernyedt a kezem között, és a szíve nem dobogott többé. Hátraléptem elengedve, és gonosz mosoly költözött az arcomra. Most már semmi sem állhat az utamba.
   Borzongás futott végig a gerincemen, annyira valóságos volt ez a jelenet. Visszamásztam a kocsiba, és a kormányra dőlve zokogni kezdtem. 

Cappadociai kaland

 +18-as tartalom

Sötét lejtő az örök homályba

   A magas sarkú csizmám kopogott a sötét, üres sikátorban. Kezdett úrrá lenni rajtam a türelmetlenség, már pár órája keringek a környéken és nem találom a megadott helyet. Ölni akartam végre. De mivel ennyit keresgettem, lassú leszek, hadd szenvedjen.
   Sokak fejében megfordulhat, hogy jutottam idáig. Egy árvaházban nőttem fel. Nem sok jó történt velem, rossz annál inkább. Ilyenkor szoktak mások az öngyilkosságba menekülni, de nekem ez meg se fordult a fejemben.
   Miután kikerültem az intézetből megkerestem a szüleimet. A találkozás nem sikerült valami jól. A válaszuk arra a kérdésre, hogy miért hagytak el teljesen kifordított magamból. Azt mondták megbánták, hogy megszülettem és nem bírtak elviselni, mikor még alig voltam pár éves.
   Az eleve lobbanékony természetem és a kétségbeesésem vezetett a meggyilkolásukhoz. Egy másodpercre se bántam meg, amit tettem. Azonban a nyomomra bukkantak volna a rendőrök, ha valaki nem segít.
   Ezen az estén találkoztam Dantéval, egy nagyhatalmú, alvilági démonnal. Alkut kötött velem. A bérgyilkosa lettem, cserébe mindent megkaptam, amit akartam és eltüntette a nyomaimat. Ez lett az életem már két éve. Élveztem a munkámat, lelkiismeret-furdalás nélkül öltem.
   Végre rábukkantam az ajtóra, ami megegyezett a leírással, amit kaptam. Először bekopogtam, nem akartam szenvedni a kinyitásával, ha könnyebb módon is bejuthatok. Pár perc múlva kinyílt az ajtó. A srác, aki kinyitotta helyes volt, a húszas évei közepén járt. Kócos, világosbarna, majdnem szőke haj keretezte férfias arcának vonásait. Tengerkék szemeivel végigmért, tetszett neki, amit lát, de megtartotta közönyös arckifejezését.
   Ez tiszteletre méltó, tekintve, hogy a legtöbb férfi teljesen be szokott indulni. Jó alakom van, a ruhám pedig most is egy szexi darab. Vörös testre tapadó mini ruha, hosszú fekete bőrcsizma, felül egy kis kabát, aminek a belsejében eldugva ott van a pisztolyom. A pici táskámban pedig kések lapultak smink helyett. Derékig érő, egyenes, fekete hajam éles kontrasztot alkotott világos bőrömmel.
   - Miben segíthetek? – kérdezte kellemes hangján.
   - Hmm… - Előhúztam a pisztolyomat és visszatereltem, én is követtem és becsuktam az ajtót. – Valami italnak örülnék, elég szomjas lettem a hosszú keresgélés alatt.
   - Dante küldött igaz? – a hangja még mindig nyugodt volt. – Számítottam rá. Fél, amiért túl sokat megtudtam róluk. De, miért egy lányt küldött? – töprengett halkan.
   Furcsa volt a nyugalma, a legtöbben vagy szidni kezdenek, a pokolba és egyéb csúnya helyekre küldve, vagy könyörögni kezdenek az életükért.
   - Ne becsülj le! – mondtam dühösen. Az ilyen beszólások mindig felhúztak. Csak rontja vele a helyzetét és még nem is sejti.
   - Tisztában vagy azzal, hogy kinek dolgozol? – kérdezte, miközben töltött egy pohár vizet és odanyújtotta nekem, milyen aranyos.
   - Ha azt hiszed, meg tudsz téríteni azzal, hogy elmondod milyen ocsmány szörnyeteg Dante, akkor tévedsz.
   Ivás közben le nem vettem róla a szemem. A pólója alatt látszódtak szépen megmunkált izmai. Erőfölényben van az biztos és nem kételkedtem abban, hogy jól tud harcolni, de Dante sose adna olyan feladatot, amit képtelen vagyok teljesíteni.
   - Van valami kötélféleséget?
   - Azért ne nézz olyan ostobának, aki önként ad neked oda bármit – mondta gúnyosan.
   Mosolyogva megvontam a vállam. Saját magának tett volna jót, de így a kedvenc módszeremet alkalmazhatom. A táskámból kipakoltam a késeimet egy asztalra, majd ráparancsoltam, hogy feküdjön le, de nem moccant.
   - Küzdj tisztességesen! – pillantott gúnyosan előbb rám, aztán a fegyverre.
   Na, ja, úgy el tudna intézni. Belelőttem a vádlijába, elkáromkodta magát, de uralkodott az arcvonásian. Közelebb léptem és belerúgtam a fájó lábába, mire térdre rogyott.
   - Látom már nem sok maradt az emberségedből.
   Játékosan felszisszentem. – Ettől zokogni fogok elalvás előtt. - Lehajoltam, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk. – Azt hittem, védekezni fogsz – mondtam kissé csalódottan.
   - Hogy tudj szórakozni? – horkant fel, majd másabb hangon folytatta. – Az egyik barátom ugyanúgy járt, mint te, miatta tudok ennyi mindent. Te se vagy ilyen eredetileg.
   Elnevettem magam. Hátranyúltam az egyik késemért, a hátára löktem és beleszúrtam a jobb kezébe, elkerülve a vénáját, hogy ne veszítsen sok vért. Összeszorította a fogait, de még így is felnyögött egy picit a fájdalomtól.
   - Csoda, hogy nem ölt meg, amilyen idegesítő vagy.
   - Az átváltozása után kezdtem csak nyomozni. Bár azt tényleg furcsállom, hogy Dante nem őt küldte, biztos remekül szórakozna rajta.
   A másik kezébe is beleszúrtam egy kést a padlóhoz szegezve. Élvezettel néztem a szenvedését, éreztem, hogy mosolyra húzódik az ajkam. Ráültem a combjára és levágtam a pólóját. A saját szememmel is látni akartam és nem okozott csalódást.
   - Átváltozott? – kíváncsiskodtam, végigszántva csupasz felsőtestén vörösre pingált körmeimmel.
   - Mi az? – Hiába leplezte eddig a hangjából kihallatszott a fájdalma. – Ezt nem monda el?
   Egy vágást ejtettem a mellkasán bal oldalt. Kár volt elcsúfítani ezt a gyönyörű testet, de úgyis meghal hamarosan. A következő helyet kerestem, ahol fájdalmat tudnék okozni neki. Vágy tört rám, legszívesebben ráhajoltam volna, hogy az ajkaimmal is végigcsókoljam erős, izmoktól duzzadó hasát, mellkasát.
   - Látom… egy érzés legalább megmaradt – kis szünetet tartott. – Tudod, még megállíthatod a folyamatot.
   - Miről beszélsz? – kérdeztem dühösen mélyebb sebet ejtve jobb oldalt.
   - Hogy egy rabszolga démonná fogsz válni. – Fogalmam se volt, miről beszél, még sose hallottam ilyenről. Erre ő is rájöhetett az arckifejezésemből és magyarázni kezdett halkan. Lehet azt várta, ez majd megváltoztat. – Addig teljesíted Dante feladatait, míg teljesen megszűnsz ember lenni és te is démonná változol, de csak Dante rabszolgája leszel. Csupán az ölés utáni vágy és annak az élvezet marad.
   Düh uralkodott el rajtam, aminek nem tudtam rájönni a forrására.
   - Ez nagyszerű jövőnek tűnik – mondtam mérgesen.
   Már nem érdekelt, hogy játszadozzak vele, el akartam innen menni. Egy gyors mozdulattal a szívébe döftem a pengét. Néztem, ahogy szemei üvegessé vállnak és elernyed alattam a teste.
   Mialatt visszaballagtam a kocsimhoz – egy Aston Martinhoz – felhívtam Dantét.
   - Szervusz Shyla – köszöntött a vonal másik végéről egy mély, dörmögős hang. – Végeztél is?
   - Persze – szünetet tartottam, aztán feltettem a kérdést. – Démonná fogok változni?
   A vonal elnémult, sajnáltam, hogy nem láthatom a reagálását.
   - Ha akarsz, akkor majd igen – jött végül a nyugis válasz. – Még nem álltál készen, ezért nem mondtam el. Mit mondott még neked? – a hangja követelő lett.
   - Semmit – hazudtam. – Szóval ez egy önkéntes döntés?
   - Természetesen, különben már elmondtam volna.
   Fogalmam se volt melyiküknek higgyek. Sose bíztam senkiben.
   - Van valami feladatom?
   - Egyelőre nincs. Majd szólok, ha lesz. További szép estét virágom – köszönt el.
   Elraktam a mobilt és beszálltam a kényelmes ülésre, mivel megérkeztem, oda ahová leparkoltam. Régen imádtam ezt a kocsit, ma már csak az számított, hogy gyors legyen.
   Nem akartam hazamenni, így furikázni kezdtem. Végül ott kötöttem ki, ahová régen gyakran jártam. Az árvaház a közelben volt és mikor egyedüllétre vágytam idejöttem. Egy kisebb hegy teteje volt, ahonnan be lehetett látni az alatta elterülő várost. Kevés autó járt erre, de az úttól kicsit feljebb teljes csend uralkodott.
   Kiszálltam a kocsiból és a régi törzshelyemre sétáltam. Emlékek jutottak az eszembe, de az egész olyan volt, mintha egy idegen embert néznék, akinek még voltak érzései és eszébe se jutott volna olyan dolgokat csinálni, amit most az életemet töltötték ki.
   Szavak villantak a fejembe „rabszolga démonná fogsz válni”, „teljesen megszűnsz ember lenni”. Különös hatást váltottak ki ezek belőlem. Könnyek csordultak végig arcomon, annak ellenére, hogy egyáltalán nem éreztem magam szomorúnak, vagy inkább nem éreztem semmit. Közönyösen figyeltem a tájat. Nem csak a harag miatt mondtam, hogy ez nagyszerű jövő, tényleg így is gondoltam. Már hosszú ideje semmi másban sem lelek örömöt. Csupán az ölés, mások szenvedésének látványa okoz boldogságot.
   A szél az arcomba fújta a hajam. Elindultam vissza, nem értettem mi vezetett ide. Az egész hely unalmas volt, még a gondolat is hátborzongató, hogy régen imádtam. Ám remek ötletem támadt. A gondolatok mosolyra késztettek, miközben beindítottam a kocsit és az árvaház felé hajtottam.
   Hajnali kettő lehetett, így az épületben egy villany se égett. Leparkoltam a közelben és beszöktem a házba azon az úton, amit oly sokszor használtam gyerekkoromban. Minden zugra kristálytisztán emlékeztem, de ez se váltott ki belőlem semmit.
   Az irodához sétáltam, ahol meg tudom találni a szükséges dolgokat. Ebbe a szobába már nehezebb volt bejutni, Dante viszont a gyilkoláson, harcon kívül megtanított a betörésre, lopakodásra is. Ennek köszönhetően hamarosan az iratok között kotorásztam és beírtam a mobilomba a keresett címeket. Mikor ez megvolt elindultam a helyekre.
   Sorban jártam végig a régi nevelőim otthonát, azokét, akiket utáltam. Vért ontottam mindenhol, lezárva a múltamat. Az életemmel együtt. Amit tettem elvette a maradék emberi tulajdonságaimat is.
   Épp kijöttem az utolsó házból, amikor mérhetetlen fájdalom járta át a testem minden porcikáját. Nekitámaszkodtam a kocsinak és hangosan ziháltam.
   Lepergett a szemem előtt az életem. Újra éltem minden borzalmas dolgot. Ennek a szüleim halála után, mikor találkoztam Dantéval véget kellett volna érniük, de nem. Megértettem mi történt, megvilágosodott előttem minden. Az alkunak nem tudtam a legfontosabb pontját. Azzal, hogy őt szolgáltam, teljesítettem a feladatait lehetőséget kínáltam neki arra, hogy kiszipolyozza belőlem az emberi lét morzsáját is és a rabszolgájává tegyen. Ő szüntette meg a lelkiismeretemet, ilyenné téve. Én pedig vakon követtem és hiába láttam tisztán most a helyzetet, már elkéstem.
   Felsikítottam és térdre rogytam. Sorban végignéztem azok arcát, akik az én kezem álltak múltak ki. A büntetésem egyértelmű volt. Sose lelek békére, valódi szörnyeteg leszek.
   Hirtelen minden megszűnt. Felálltam, beültem a kocsiba és elindultam. Egyenesen Dantéhoz mentem. Mikor lefékeztem már ott magaslott a háza bejárati ajtajában, mint aki várt rám és valószínűleg így is történt.
   - Te jóságos ég! – kiáltotta önelégült vigyorral. – Üdv a pokol teremtményei között Shyla!
   Vérfagyasztóan visszamosolyogtam az uramra. Már alig vártam, hogy valami hatalmas feladatot kapjak és vért onthassak.

ÉJ 3. rész

Claire

   Másnap reggel -, vagyis inkább 11-kor – mikor felkeltem úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Előző nap munka után még elmentem edzésre a titkos kis csapatunkba, ahová a Seattleben lakó morák közül jártak. Miután kiderült, hogy tudok hozni magammal egy dampyrt, aki nagyon jól harcol, se perc alatt bevettek maguk közé. Mivel eddig legjobban csak a mágiával való harcolást tanulgatták.

   A nehezebb része a dolognak már csak Ardanthe meggyőzése volt. Ő a nagymamám második házasságából – egy dampyrhoz ment feleségül - született gyermeke, azaz a nagybátyám. Régen testőrként dolgozott, de elege lett a főnemesekből és lelépett. Később négy barátjával létrehoztak egy saját striga vadász csoportot. A legtöbben megvetették őket, én nem. Messze álltak azoktól, akik ész nélkül belerohannak a halálba, hogy megmutassák milyen kemények. Okosan kitervezve győzték le a magányos strigákat vagy a pár főből álló csoportjaikat. Ennek ellenére engem legszívesebben eltiltott volna a harcolás megtanulásától.

   Bár amellett van, hogy a morák is tudják megvédeni magukat, de szerintem attól fél, valami ostobaságot csinálok, mert azt hiszem, tudok magamra vigyázni. Persze ennek semmi értelme, hiszen amúgy is bajba szoktam keveredni, főleg a túlságosan kíváncsi természetem miatt. De még talán attól is tartott, hogy be akarok majd állni közéjük strigákra vadászni. Ez viszont meg se fordult soha a fejemben, egyszer már sikerült találkoznom strigákkal és csak Ardanthénak meg a csapatának köszönhetem az életem.
   Csigalassan készülődtem, olyan fáradt voltam. Vajon meddig fogom bírni egyszerre a munkát, az edzést és az egyetemet? Főleg mikor már az első nap után vissza tudnék esni az ágyba. Több alvásra vágyott a testem, nem csak pár órára.

   Becsuktam a koliszoba ajtaját, és lerohantam a lépcsőn. A napsütés még a napszemüvegen keresztül is zavart. Néha kifejezetten utáltam, hogy emberi napirend szerint kell élnem. Egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, ahol Ardanthe várt egy fekete Range Roverben. Világosbarna, rövid haját beállította és a kék szemei csillogtak a jókedvtől, ami hatalmas mosolyán is látszott.

   - Hali – köszöntem. – Nem törölnéd le a vigyort az arcodról!

   - Héé, most mi rosszat csináltam? Kijövök érted, erre ezt kapom?

   - Igen, mert rajtam nevetsz – vágtam rá megjátszott felháborodottsággal, ő csak megvonta a vállát.

   - Előre megmondtam, hogy ez lesz.

   Megcsóváltam a fejem, de én is mosolyogtam. Hajnalban mikor hazahozott felajánlotta, hogy értem jön, mert el fogok késni. Tényleg igaza lett, délben kezdődik az első órám, szóval húsz percünk maradt odaérni a félórás út helyett.

   Hátrahajtottam a fejem és becsuktam a szemeimet. Persze Ardanthe miért hagyta volna, hogy pihenjek?

   - Biztos járni akarsz edzeni?

   - Ne is reménykedj! Tele vagyok lila foltokkal, de ez csak annyit ér, hogy keressek egy másik partnert. – Elhúztam a számat, ahogy a tegnapi partneremre gondoltam, ő aztán nem fogta vissza magát, aminek meg is látszik az eredménye.

   Megcsóválta a fejét, de aztán hagyott pihenni kicsit. Végül negyed órás késéssel indultam el a terem felé, ahol az első órám van. A tanár a művészettörténetről magyarázott, ami amúgy érdekelni szokott, de most alig volt erőm ébren maradni.

   A napom további részében is végigkísért a fáradtság. Épp a pultnak dőlve vártam a nyitást, míg Anna egyfolytában duruzsolt.

   - … Mit szólnál hozzá, ha ma te állnál a pult mögött? Szerintem Adrian ma is benéz majd, olyan szívesen lennék a helyedben. Amúgy miket mondott?

   Úristen, ezt a csajt le kéne lőni.

   - Ha nem szól érte a főnök, nekem mindegy – vontam vállat. Az utolsó kérdésére semmi kedvem nem volt válaszolni, abból csak újabbak jönnének.

   - Dehogy – legyintett. Az arcán hatalmas mosoly terült szét. – Míg mindegyikünk normálisan végzi a munkáját, addig nincs semmi kifogása. – Kíváncsi voltam Anna nem fog-e a munkája helyett inkább flörtölni minden asztalnál, ahol pasi van.

   Így aztán beálltam a pult mögé, amikor Anna kinyitotta a bárt. Az első pár órában nem volt sok vendég, ami kevés munkával is járt. Italt töltöttem egy vendégnek, felnézve pedig Adriant pillantottam meg, aki pár üléssel arrébb foglalt éppen helyet. Mivel senki más nem várt kiszolgálást a pultnál rajta kívül, odamentem elé.

   - Mit kérsz?

   - Valami erőset, rád bízom – vetette rám szexi mosolyát. Találomra töltöttem neki egy üvegből, vodkát kapott.

   A helyiség másik végéből észrevettem Anna féltékeny pillantását. Nagyszerű, gondoltam, emiatt az öntelt alak miatt még a munkatársam haragját is meg fogom szerezni.

   - Hogyhogy nem a megszokott asztalodat választottad – fordultam Adrian felé.

   - Itt jobb a társaság – vonta meg a vállát. -  Na és, hogy kerültél a Fortune bárba?

   - Egyeseknek dolgozniuk kell, hogy el tudják tartani magukat.

   - Mik ezek a sértő előítéletek velem szemben? – kérdezte megjátszott megbántottsággal. – Elhívhatlak egy vacsorára, hogy megismerhesd az igazi Adriant?

   - Bocs, de nem érek rá – utasítottam vissza.

   - Egyszer csak be tudod zsúfolni a napirendedbe – váltott kérlelő szemekre, amik hihetetlenül csábítóak voltak és be kellett ismernem milyen jól néz ki.

   - Talán – vigyorogtam rá önkéntelenül mielőtt odébb mentem egy másik vendéghez.

   Ahogy teltek az órák úgy lett egyre zsúfoltabb a hely és egy perc szabadidőm se maradt. Felkeltette a figyelmemet a hátsó rész, ahová eddig csak morákat láttam bemenni. Anna azt mondta, mikor megkérdeztem tőle tegnap, hogy nem szabad nekünk se odamennünk. Ez persze csak fokozta a kíváncsiságomat, egyedül az tartott eddig vissza a bekukkantástól, hogy a kirúgást kockáztattam volna vele.

   - Azt hiszem nekem ideje búcsúznom – nézett szomorúan Adrian, mikor odaadtam neki az italát. Értetlenül néztem vissza rá, mire a hátsó ajtó felé mutatott. Miért nem lep meg, hogy ő is benne van?

   - Mi van ott? – kérdeztem.

   - Szerencsejátékok – vont vállat.

   - Óh… - Csalódottság öntött el, ebben semmi érdekes nincs. Bár azt nem magyarázza meg, miért nem mehetünk mi oda. – Még egy rossz szokás? – csóváltam meg a fejem.

   - Valamiből meg kell élni – vigyorgott, aztán egy kacsintás után útjára indult.

   Az órára pillantottam, szerencsére lassan az én műszakom is lejár és mehetek haza aludni, ma edzés sincs, aminek most kivételesen örültem. Az utolsó szűk óra viszont lassan telt, Anna gyilkos szemekkel méregetett akárhányszor jött a rendeléssel. Elhatároztam, hogy beszélni fogok vele.

   - Haragszol rám? – kérdeztem tőle az öltözőben.

   - Én csak… Hagyjuk, úgy látszik, te jössz be neki. – Felöltötte szokásos mosolyát, de láttam, hogy még mindig bántja a dolog. - Elhívott randizni?

   - Ja – válaszoltam közömbösen. – De engem nem érdekel.

   - Na persze. Menj el!

   Erre döbbenten néztem fel rá a táskámba való pakolásból.

   - Tudni akarom, hogy milyen – vigyorgott. – Ha meg tényleg nem akarsz tőle semmit, egy rosszul sikerült randi után biztos leszáll rólad. Akkor talán engem is észrevesz – tette hozzá fanyarul.

   - Majd gondolkozom rajta – sóhajtottam nagyot.

   Elköszöntünk egymástól. Úgy gondoltam gyalogolok egyet, közben tudok gondolkozni. Na, nem mintha nagyon közel lett volna a koli, csupán negyven perces séta. Viszont tíz perc se telt el, mire megbántam. Most egyedül és ilyen későn tűnt csak fel, milyen ijesztő ez a városrész. A régi házak között sötét és keskeny sikátorok kígyóztak, egyfolytában úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Megszaporáztam a lépteimet, így majdnem fél óra alatt már nyitottam a szoba ajtaját.

   Csendben összeszedtem a tusoló holmimat, hogy ne keltsem fel a szobatársamat, Emmát. Pár alkalommal elég volt a letolása és igaza is van, más ilyenkor aludna. Mondjuk én még most se tudtam teljesen átszokni az emberi napirendre, ezért jólesett a félig éjszakai élet. A meleg víz segített elűzni a rémképeket. Gyorsan belebújtam az alvó hosszú pólómba és visszaosontam a szobába. De az álom nem jött olyan gyorsan, helyette azok a gondolatok, amiken útközben kellett volna agyalni. Mint például, hogy akkor elmenjek-e valamikor Adriannal? Dühösen forgolódtam jobbra-balra, míg végül sikerült győznie a fáradtságnak.        

ÉJ 2. rész

Adrian

   Miközben iszogattam az italom, az új lányt figyeltem. Az előző hisztérikusan sikítozva rohant ki a bárból, miután szemtanúja volt a Fortune titkos játékának. Egy hátsó szobában szerencsejátékokkal lehet elütni az időt, viszont itt az orosz rulett is előkerül párszor az esték folyamán.

   Claire mora volt, de szép formás alakkal rendelkezett, nem olyan lapossal, mint a legtöbbjük. Sápadt bőréhez remekül illett bronzvörös haja, amit most összefogva viselt, így semmi se takarta határozott, szép arcvonásait. Kék szemei ragyogtak, mint a víz tükre napsütésben. Rajta legeltetve a tekintetem azon töprengtem, hogyan vehetném le a lábáról.

   Nagyon vonzónak találtam, és az elutasító viselkedése még jobban felcsigázott. Rose-zal is ez volt, gondoltam dühösen, bár meglepett mennyire ki ment a fejemből pár percre. 

   Lehajtottam a maradék italomat és a pulthoz mentem. A lányról -, aki kiszolgált - lerítt, hogy flörtölni szeretne, de nem kaptam az alkalmon, mint máskor. Kedvesen rámosolyogtam, majd az újra teli poharammal hátra sétáltam.

   Az ajtón belépve felvettem az álarcomat, ami eltakarta a fél arcom. Ez egy szabály volt, hogy ne ismerjük a játszótársakat. Leültem a nagy asztalhoz, éppen sima rulettet játszottak.

   Csak figyeltem, azon töprengve, mi vezetett idáig. Nem bírtam sokáig az udvarban maradni, a sok rossz szokásom se segített, Rose és Dimitrij boldogságának látványán túltenni magam. Így Seattle ezen bárjába tévedtem. A lélek miatti jó meggyőzésem, pedig hamar bejutatott a titkos elit csoportba. Na meg apám szeretettel kezdte megvonni a pénzt tőlem, amiért nem csinálok semmi hasznosat. A szerencsejátékban pedig szuper vagyok, ami miatt megoldódott a probléma.

   Közelebb húztam a székem, hogy beszálljak, amikor előkerült a pisztoly. Elmosolyodtam azon gondolkodva, minek kellene örülnöm, a nyerésnek, vagy a vesztésnek. Tudtam, ez félig egy őrült vigyora, de letojtam magasról. Mi értelme erőlködni, ha úgyis bekattanok az idő múltával.

   A kezembe vettem a fegyvert, és a mellkasomba lőttem. Megint, mint eddig mindig, szerencsém volt, már ha az jó, hogy életben maradok. Mondjuk altató lövedékkel játszottunk. Itt, akinek pechje lett, azt elvitték valahova, persze ezt is így kellett elfogadni, engem egyáltalán nem is érdekelt. Úgy fogtam fel, hogy aki orosz rulettezik, az a halállal játszik, ez még jobb, hisz nem a túlvilágra kerülsz.

   Tovább adtam a fegyvert, közben végignéztem a társaságon. Néhány döbbent tekintet meredt vissza rám, őrültnek hittek, amiért olyan nyugisan csinálom végig.

   Mindenki megúszta a kört, de csak én akartam volna folytatni. A többiek megelégedtek azzal a pár körrel, amiket a többi játék közben csinálunk.

   Az este lassan telt, a póker unalmas volt. Jó pár óra múlva, felálltam, hogy behozzam az italokat magamnak és a többieknek. A bár vezetője tanult az esetből, nem engedte a pincéreket be. A fejem szédült, miközben kimentem, rögtön körülnéztem. Igazából Claire volt az egyik oka kijövetelemnek, de elkeseredésemre már elment. Visszabandukoltam a megrakott tálcával, magamnak dupla adagot rendeltem.

   Zárásra totálisan lerészegedtem. Még szerencse, hogy a hotel, ahol megszálltam két utcával volt csak odébb. Azonnal bezuhantam az ágyba és már aludtam is, ez a módszer legalább törölte a gondolkozást.

ÉJ 1. rész

Claire

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.

   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre járok itt Seattleben és próbálok saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.

   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tart nyitva. A morák szeretik a helyet -, bár emberek is akadtak bőven a vendégek között – főleg a vámpíros hangulatú berendezése miatt. Bordó falak, fehér, kényelmes bőrfotelekkel, sötét barnára festett asztalokkal és halvány megvilágítással. Otthonos, kellemes hangulatot árasztott, ez segített a döntésben.

   Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.

   Másfél hónapja megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.

   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki helyet. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztallapot.

   - Üdvözlöm! Mit hozhatok? – mentem oda.

   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.

   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.

   - Whiskyt kérek.

   - Máris hozom.

   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.

   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mondd, hogy téged nem érdekel! Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.

   Mint kiderült a mai nap folyamán imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar. Bár azt be kellett vallanom, irtó helyesen néz ki Adrian, de a főnemeseket jobbnak láttam elkerülni.

   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, ám a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak.  

   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.

   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.

   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.

   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.

   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Végül megállapodott a tekintete a szemeimben. – A nevedet megtudhatom?

   - Claire Smith – mondtam, mert nem akartam udvariatlannak tűnni, kell az állás.

   - Hát Claire remélem, még találkozunk.

   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami a közelében akart tartani. A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást.

Éjszakai játékok (teljes)

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre jártam Seattleben és próbáltam saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.
   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tartott nyitva. A morák szerették a helyet, bár emberek is akadtak a vendégek között. Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.
   Másfél hete megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz lenne, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.
   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki asztalt. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztalt.
   - Üdvözlöm! Mit hozhatok?
   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.
   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.
   - Whiskyt kérek.
   - Máris hozom.
   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.
   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mond, hogy téged nem érdekel. Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.
   Imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar.
   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, de a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak.
   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.
   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.
   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.
   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.
   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Magas, vékony alakom van. Bronzvörös hosszú hajamat lófarokba fogva viseltem. Végül megállapodott a tekintete a kék szemeimben. – A nevedet megtudhatom?
   - Claire Smith.
   - Hát Claire remélem, még találkozunk.
   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami mintha hozzá húzott volna.
   A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást. Egy idő után felállt és a hátsó részhez indult. Vajon mi lehet ott? Sokan mentek már be az este folyamán, de nekem tilos volt. Ki tudja, lehet, amiatt megy el mindenki és ezért nem engednek be, nehogy elriasszanak.
   Hamar lejárt a műszakom, gyorsan felszedtem a cuccaimat és már rohantam is ki. Már mindenféle gondolat megfordult a fejemben mi lehet hátul. Minél előbb el akartam tűnni, még a hely közeléből is.
   Kint már várt rám Ardanthe, egy fekete Range Rovernek dőlve. Régen testőrként dolgozott, de elege lett a főnemesekből és lelépett. Később négy barátjával létrehoztak egy saját striga vadász csoportot. A legtöbben megvetették őket, én nem. Messze álltak azoktól, akik ész nélkül belerohannak a halálba, hogy megmutassák milyen kemények. Okosan kitervezve győzték le a magányos strigákat vagy a pár főből álló csoportjaikat.
   Ardanthe alacsonyabb, izmos alakja félelmetes benyomást keltett, ugyanakkor egy nagyon kedves dampyr volt, világos barna rövid hajjal és kék szemekkel. Ő a nagymamám második házasságából – egy dampyrhoz ment feleségül - született gyermeke, azaz a nagybátyám. Mikor ráért testőrként vigyázott rám.
   - Szia. Mehetünk?
   - Szia. Persze.
   Rávettem, hogy jöjjön el a társaságunkba és tanítsa meg nekünk, hogy kell strigát karózni. Annyira nem örült neki, de nagy nehezen elfogadta.
   - Milyen a hely? – érdeklődött.
   - Semmi szokatlan nincs benne, kivéve a hátsó titkos részt.
   - Van egy olyan érzésem meg akarod tudni, mi folyik ott – csóválta a fejét. – Előbb-utóbb valami bajba fogsz keveredni. Légy óvatos!
   Csodálkozva néztem rá. Szokásához híven nem kezdte el mondani a hosszú betanult szövegét, hogy mit fog csinálni, ha megpróbálom beleütni az orrom ebbe vagy abba. Bár még jó is, mert mióta szakított a barátnőjével ő se volt a legmegfontoltabb.
   Szerettem mindent felfedezni, ami tényleg nem sült el mindig jól. Bő fél éve így sétáltam bele strigákba. Szerencsére megérkezett Ardanthe a társaival. Az óta kezdte el a kiselőadásait tartani. Néha azért megfogadtam. A kis csapatomat is titokban fedeztem fel.
   - Igaz nem abban reménykedsz, hogy kirúgnak.
   - Dehogy, viszont hiába mondok bármit, semmi haszna. Legrosszabb esetben csak elveszted a munkát.
   Nem mondott teljesen igazad, jöttem rá. Félt, hogy ha munka nélkül maradok, akkor megpróbálok beszállni az ő kis vadász bandájába. Valószínűleg ez volt a legnagyobb ok, hogy húzta a száját a mágia fegyverként tanulása miatt is.

***

   Másnap hulla fáradtan mászkáltam az egyetemen, dolgozni pedig egyáltalán nem volt kedvem. Emellett izomláz is gyötört, a közelharci próbák miatt.
   A Fortune előtt megpillantottam Adriant. Először el akartam sétálni mellette mintha észre se venném, de ahogy végignéztem rajta megsajnáltam. Kizártam a fejemből az előítéleteimet és odasétáltam hozzá.
   - Szia. Jól vagy?
   - Claire, micsoda meglepetés! – üdvözölt. – Egy ilyen szépség társaságában csak jól lehet lenni – mosolygott szívdöglesztően, a szeméből viszont még mindig fájdalom sütött.
   A szegfűszeg illat mellé alkohol szag társult.
   - Bocs – szólalt meg gyorsan mikor már fordultam el, hogy otthagyjam. – Megvagyok.
   Visszapillantottam, az arca most komoly volt.
   - Mondd, mi van a hátsó részben? – kérdeztem kíváncsian.
   - Te dolgozol a bárban és tőlem kérdezed? – vigyorgott.
   - Akarod, hogy itt maradjak beszélgetni nyitásig? – mosolyogtam vissza ártatlanul.
   Hezitált a válasz előtt.
   - Orosz rulettet játszanak bent a morák – vont vállat.
   - Komolyan?
   Nem sok mindent hallottam erről a játékról csak annyit, hogy forgótáras pisztollyal, egy golyóval játsszák. Na meg fejbe lövik magukat. Ezek után érthető, ha elmennek a dolgozók.
   - Altató töltények vannak a fegyverben, aki veszít, azt elviszik valahova.
   - Te is játszol? Mégis hova?
   - Persze – válaszolta, mintha csak focicsapatban lenne benne. – Passz, ha nem fogadod el a feltételeket, akkor kimész a teremből. Másrészt álarcokban játszunk, szóval azt se tudjuk ki az illető, akit elszállítanak.
   - Őrült vagy a többi játékossal együtt.
   - Már mondták páran és valószínűleg igaz is – nézett le szomorúan a járdára. – Ezt teszi a lélek – kuncogott.
   - Sajnálom – mondtam együtt érzően. – De ezért nem kell belesétálni mindenbe! Biztos van valami mód a segítségére.
   - Mint például egy társ, aki otthagy az előző pasijáért, mert ő élete szerelme, te meg csak pótlék voltál.
   Kezdett átalakulni a véleményem róla. Pár dolgot hallottam csak a lélekről, de ezek közül csak az volt jó, amit mással tudtak tenni. A legrosszabb, hogy lehetetlen vele nem törődni. Bármelyik elemre is szakosodtál, érzed a jelenlétét képtelenség megakadályozni a használatát.
   - Eljössz velem munka után megvigasztalni, ha nem megyek játszani? – nézett rám féloldalasan mosolyogva.
   - Ez a te érdeked lenne. És amúgy dolgom van.
   Olyan arcot vágtam, mint akire semmi hatással sincs a csábító nézése, pedig volt. Iszonyú helyes pasi és még izmosabb alkatú is, ami a moráknál igen ritka.
   - A holnappal mi a helyzet?
   - Talán munka előtt szánhatok rád pár órát. Most viszont ideje mennem, mindjárt nyitás van – ezzel megfordultam és elindultam.
   A nap további része lassan telt. Magamon éreztem Adrian tekintetét legtöbbször, de én megpróbáltam nem nézegetni felé. Kezdett érdekelni, ám emlékeztettem magam a róla szóló pletykákra. Jobb, ha elfelejti, hogy én is egy leszek a sok csaja közül. Valahol belül viszont abban reménykedtem, azért akar velem találkozni, mert érdeklem és nem úgy, mint a többi lány.
   Mikor kiszolgáltam megbeszéltük, mikor és hol találkozunk. Később viszont lelépett játszani. Tehetetlen érzés kerített a hatalmába. Segíteni akartam neki, leszoktatni, hogy ilyen ostoba dolgokat csináljon elkeseredésében.
   Mérgesen mentem el, a műszakom végén. Lehet, hogy a játékosok nem törődnek vele, mi lesz, ha vesztenek, engem viszont idegesített. Rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Arra meg gondolni se mertem, hogy Adrian a legnagyobb oka a feszültségemnek.
   Az edzésen a dühömet a csapásokban adtam le, aminek nem sokan örültek. A karózás is egyre jobban ment, majdnem minden alkalommal sikerült a próbababák szívébe juttatnom a fegyvert.
   - Egész éjszaka türelmesen vártam – törte meg a csendet Ardanthe a kollégium előtt, ahol laktam. – Beavatnál végre abba, amiért ilyen feszült vagy?
   - Én nem vagyok ideges, – tagadtam le – csak álmos, szóval megyek is. Szia.
   Meg se várva mit mond, otthagytam. Szemétség volt tőlem, de ha elmondom neki mit tudtam meg, ki tudja, mit tesz. Abban viszont biztos voltam, nem engedné, hogy bármit is kiderítsek.
   Még magam se döntöttem el, akarok-e szaglászni. Valami azt súgta tartsam távol magam attól a helytől, mert nagyon pórul járhatok. Ám ez még jobban kíváncsivá tett.
   Este alig aludtam, végig gondolkoztam a hajnalt.
   Egyetem helyett a Fortune felé vettem az irányt. Délelőtt nem volt a közelben a tulaj, se a dolgozók. Odaérve szétnéztem, aztán lementem az épület melletti sikátorba.
   Pontos tervem nem volt, abban reménykedtem, hogy találok valamit. A mellékutca hátul keskenyen, barátságtalanul haladt tovább. Innen nem könnyen tudják elvinni az eszméletlen morákat, kocsinak kevés a hely. Vagy megvárják a zárást és elől viszik ki vagy valamelyik úthoz mennek, ahol már várják őket. Bíztam ezekben a lehetőségekben, mert itt akarok lenni hajnalban.
   Elindultam vissza. Ettől a helytől borsódzott a hátam és én normálatlan még vissza akarok jönni. Lassan meg kéne fogadnom Ardanthe tanácsait, de a makacs énem ezt nem engedte. Ha valamit a fejembe veszek, akkor mindenbe képes vagyok beleugrani az ügy érdekében.

***

   Eljött az Adriannel való találkozás ideje. Besétáltam a plázába ahová megbeszéltük.
   - Helló Claire – jött elém Adrian és megölelt. -  Azt hittem meggondoltad magad.
   - Nem is értem, miért vagyok itt – mosolyogtam vissza.
   A mozi felé vettük az irányt, megnézni valami jó filmet. Már alig vártam, hogy beülhessek a sötétbe. A morák fordított napszakban érzik jól magukat. Ebből utáltam egyetemre járni, de már kezdtem megszokni. Adrianen viszont látszott, hogy még nálam is rosszabbul érzi magát.
   A film után egy kávézóba mentünk beszélgetni. Nem ivott semmi alkoholt, amiért örültem, a cigit viszont szívta.
   Elmesélt mindent, ami az utóbbi időben történt vele. Próbálta viccesen előadni, de láttam rajta, hogy belül eléggé megviselte mind a nagynénje halála, mind a szakítás. Aztán elkezdett engem kérdezgetni.
   - Imádok a csapatommal lenni – csúszott ki a számon véletlenül.
   - Milyen csapat? – kérdezte vigyorogva.
   - Semmi érdekes – mondtam lazán. – Pár morával szoktuk használgatni az elemeket.
   - Úgy érted, harcra – hajolt közelebb az asztalon. – Tudtam én, hogy vad csaj vagy.
   Ideges lettem. Nem akartam ezt szétkürtölni, főleg nem főnemeseknek. Egyetérthet a pletykák szerint ezzel a nézettel a királynő, de ez korántsem biztos.
   - Nyugi. Christian Ozera is ezt csinálja. Mi más helytelen dolgot csinálsz még?
   - Ha találok valami érdekes dolgot, utánajárok – vontam vállat.
   Elmeséltem pár kalandomat. A mostani terveimről viszont nem mondtam semmit.
   Nagyon jól éreztem vele magam. A bár közelébe se akartam menni és attól féltem, hogy most is elmegy játszani.

***

   - Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Ardanthét, aki kint várt a bár előtt. Küldtem neki egy smst, hogy ma ne jöjjön elém.
   - Netán felborítottam a tervedet? Tegnap otthagysz ma meg ez. Azt hiszed, nem jövök rá, miért csinálod? – a hangja dühösen csengett.
   - Nem vagyok már kisgyerek, akire folyton vigyázni kell – vágtam vissza élesen.
   - Csak a viselkedésed olyan – mondta gúnyosan.
   Benéztem a bárba, de amit láttam azon csak még jobban felhúztam magam. Adrian tűnt el a hátul.
   - Magadat is nézd meg előtte! – fordultam vissza hozzá. - Attól még, hogy a te csapatod megfontoltan cselekszik, ugyanolyan ostoba, veszélyes dolog a strigák karjaiba sétálni – a végén már szinte kiabáltam.
   - Én legalább tisztában vagyok azzal, mibe rohanok bele – kezdte mikor sikerült legyűrnie a meglepettségét. – Ismerlek már jól. Kiderítettél valamit, ami nem éppen jó és ezért titkolod el előlem. Legutóbbi hasonló alkalommal majdnem meghaltál, de te semmiből sem tanulsz.
   Felidőződött bennem az a bizonyos eset. Egy fura srác az egyetemről a morák után szimatolt. Nekem meg feltűnt és követtem egyik alkalommal.
   Sötét volt és hideg. Összehúztam a kabátomat még jobban, ahogy a pasi után lopakodtam a sikátorban.
   Megállt, körülnézett én meg a falhoz simultam amennyire csak tudtam. Az ő emberi szemével, ilyen sötétben nem vett észre. Aztán eltűnt egy hátsó ajtó mögött.
   Odamentem. A fülemet rátapasztottam a bejáratra, lépések távolodó zaját hallottam. Hirtelen felpattant az ajtó, hátra ugrottam ijedtemben. Magas férfi tornyosult előttem. Először azt hittem egy mora, de aztán a gyér fényben észrevettem, hogy a szeme vörösen izzik. Egykor mora volt, akiből gyilkoló szörnyeteg lett.
   - Nocsak, nocsak! Házhoz jött a vacsora – mosolygott vérfagyasztóan.
   Felsikítottam. Megragadta a karom és belökött, egyenesen a falhoz vágott. A kezemmel fékeztem picit az ütést, de még így is csillagokat kezdtem látni.
   Akit követtem most odalépett mellém és levonszolt a lépcsőn. Bevezetett egy ablaktalan szobába. Pár székből állt csak a berendezés. Hozzákötözött az egyikhez, aztán az ajtóhoz ment.
   A fejemen nedvességet éreztem. Pánikba esve roskadtam a székbe, várva, hogy mi fog velem most történni.
   Megjelent a striga eléggé dühös arccal.
   - Ostoba – vágta pofon a férfit, mire az elesett. Aztán felém fordult. – Kezdd el szépen mesélni miért vagy itt, ha gyors halált akarsz!
   - Én… én csak… - dadogtam – követtem őt – böktem a fejemmel a falhoz bújó ijedt srác felé.
   A striga elindult felém. Meg voltam győződve róla, hogy megölni készül. Elkezdtem rángatni a lekötözött kezeimet. Kiabálni nem akartam. Még ha meg is hallja valaki, egy ember semmit se ér itt.
   Hirtelen megtorpant, a fejét a folyosó felé kapta.
   - Mi a fene? Kit hoztál magaddal? – üvöltött rám.
   Válaszolni nem maradt időm, mert feltűnt Ardanthe a társaival a folyosón. A zajra előjött az itt tartózkodó többi striga is. Kitört a harc. Szerencsére a dampyrok voltak többen így az erő kiegyenlítődött.
   Ardanthe rávetette magát a közelemben lévő szörnyetegre. A kezében megcsillant az ezüst karó. Kapott bár ütést, de a striga még fiatal volt és jobbnak érezte magát. Nem figyelt arra, hogy védje a szívét, így Ardanthe kihasználva az alkalmat beledöfte a fegyvert. A striga ernyedten esett össze, arcán meglepettséggel.
   Nagybátyám a társaira nézett, már csak egy striga volt életben a háromból. Odasietett hozzám és kioldozta a köteleimet. Mihelyst szabaddá vált a karom a nyakába vetettem magam, kitört belőlem a sírás.
   Nekik is feltűnt ez a kis striga csapat és aznap estére tervezték a lecsapást rájuk. Nagy mázlim volt. Félig beismerem magamnak a saját hibámat az esetben, de akkoriban senki se számított arra, hogy emberek dolgoznak strigáknak.
   Ez után az alkalom után döntöttem el, hogy meg fogom tanulni megvédeni magam. Semmi se rosszabb annál, mintha tehetetlenül várod a halálodat.
   Visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. Most más a helyzet. Meg tudom védeni magam és fel leszek készülve a veszélyre.
   - Figyelj ide! Nem kell a segítséged! Menj vissza a hülye csapatodhoz, ne engem oktass ki! Otthagytál mindent, hogy belevágj az öngyilkos küldetésedbe. Igaz, ti jobbak vagytok, mint más elvetemült alakok, de ti is ugyanúgy fogtok járni. Meghaltok vagy strigává váltok.
   Elindultam. Ez gonosz volt tőlem. Ám az igazat mondtam, nagyrészt.
   - Azt hittem csak a rendszert hagytam hátra – szólt utánam, mire megtorpantam.
   - Idő kérdése és a családodat is.
   Nem akartam belegondolni, hogy elvesztem, de úgyse tehettem, mintha nem ez várna rá. Hiába térképeznek fel mindent, ha egyszer is tévednek, és nagyobb csoportba sétálnak, mind ott maradnak. Meg persze bármikor megtörténhet, elvégre ez a valóság, nem csak a rosszak halnak meg.
   Úgy terveztem beülök valahova elütni az időt, de elment a kedvem tőle. Nem akartam megbántani Ardanthét, viszont a dühöm miatt kijött minden. Csavarogni kezdtem.
   Pár óra múlva azon vettem észre magam, hogy majdnem a Fortune előtt vagyok. Csak zárás előtt akartam visszajönni, de úgyse tudtam mit csináljak, ezért besétáltam a kisutcába. A fejem lehajtottam miközben elhaladtam a bár előtt.
   A sarokig sétáltam. Átlestem, csak a sötétség terjeszkedett. A hátsó kijárat úgy hatlépésnyire volt, ha valaki kijön, azt meghallom. Nekidőlve a falnak leültem a járdára.
   Neszt hallottam az utca felől. Felkaptam a fejem, megnézni kitől jött. Ardanthe jelent meg.
   - Te követtél? – kérdeztem halkan.
   - Nem – ült le mellém.
   Megcsapta az orrom az alkohol szaga. Ennyit a férfiak problémamegoldó készségéről, igyunk.
   - Megláttalak a bárból, a lopakodásodon még van mit javítani – mosolygott rám, de látva az arcomat komolyra váltott. – Sajnálom. Megértem az álláspontodat, de az ilyen dolgoknál vállalni kell a kockázatot. A testőrök arra adják fel az életüket, hogy megvédjenek másokat, de lépni nem lépnek pedig valakinek kell. Mi erre vállalkoztunk – tartott egy kis szünetet. – Én nem tudok úgy élni, hogy valamilyen nemest védek, miközben a családommal senki se törődik. És úgy se, hogy arra várok, mikor támadnak meg.
   - Én is sajnálom. Egyszerűen csak rémes várni a jelentkezésetekre egy újabb harc után. Nem akarlak elveszteni.
   - Szint úgy – karolt át. – Ígérd meg nekem, hogyha bármire készülsz, elmondod nekem! Cserébe én is megígérem, nem tarok kiselőadást viszont veled megyek.
   - Rendben – mosolyodtam el. – Ígérem.
   - Akkor kezdheted is.
   Elmondtam neki mi folyik itt és mit tervezek. Az arca folyamatosan komorodott. Mikor befejeztem megcsóválta a fejét.
   - Ez nagyon nem tetszik nekem. Ide lehet, kevesen leszünk ketten. Azt javaslom, jöjjünk vissza máskor a csapattal.
   Mielőtt bármit válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Átkukucskáltam.
   Két ember lépett ki egy harmadikat fogva, aki eszméletlenül lógott az egyik vállán. Vajon kit hagyott el a szerencse?
   Fájdalom hasított belém a felismerésre, Adrian volt az.
   A falnak vetettem a hátam, a könnyeimmel küzdöttem. Miért kellett neki ma is bemennie.
   - Utánuk megyünk – suttogtam.
   - Claire…
   - Adrian az – szakítottam félbe. – Nem engedem, hogy baja essék.
   Bólintott aztán kikémlelt.
   - Csináld azt, amit mondok, oké?
   - Jól van.
   Mikor elég távol értek lassan elindultunk. Pár sarkot haladtak, aztán bementek egy hátsó ajtón. Egy alak jelent meg mögöttük, aki körülszimatolt. Félelem kúszott végig rajtam.
   - Strigák – súgta Ardanthe, miután az illető visszament a házba.
   A szó hatására megremegtem. Én is sejtettem ezt, de nem akartam, hogy igaz legyen.
   Az ajtó felé indultam, pedig minden porcikám rettegett. Ardanthe elkapta a kezem és visszarántott.
   - Megőrültél? Meg akarsz halni?
   - Adrian bent van – mondtam alig hallhatóan. Erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrően kijelentettem. – Valakinek segítenie kell rajta! Nem hagyom cserben!
   - Mi is bent maradhatunk, ezzel remélem tisztában vagy?
   Bólintottam. Tisztában voltam a lehetőségekkel, de jelen helyzetben semmi se érdekelt csak az, amit Adrian iránt éreztem.
   - Éjjel van, lehet, itt sincs mindenki – legalábbis ebben bíztam. Az a csoport, aki ilyen szervezetten szerez áldozatokat biztos magas létszámú.
   - Minél csendesebben kell elintéznünk őket, minden lehetőséget kihasználva, hogy külön-külön végezzünk velük! – kezdte kifejteni a tervet Ardanthe. – Az ajtónál valószínű van egy őr, akit ki kéne csalnod!
   - Menni fog – erőltettem magamra egy biztató mosolyt.
   Elindultam az ajtóhoz. Mély levegőt vettem. Lélekben felkészültem, ha kijutunk innen élve, ráérek akkor összeomlani.
   Megbirizgáltam a kilincset, amikor zajt hallottam belülről, felöltöttem a részeg kiscsaj álarcát. A férfi, aki kitárta a bejáratot, Adrian egyik kísérője volt. Enyhén hátratántorodtam.
   - Asszem eltévesztettem az ajtót – motyogtam ostoba vigyorral az arcomon.
   Dülöngéltem picit, amit ő az állapotom mellékhatásának hitt, de csak azért csináltam, hogy mögötte körül nézhessek. Hosszabb, egyenes folyosó nyúlt mögötte, üresen örömömre. A fejemet enyhén oldalra döntöttem, jelezve Ardanthénak, hogy minden rendben.
   - Egyedül vagy?
   - Mint látod – válaszoltam, mire kárörvendő mosoly jelent meg a képén.
   A férfi jobb oldalánál lévő falhoz léptem, mint vártam felém fordult, így nagybátyám könnyen a háta mögé lopakodhatott.
   - Nem akarsz bejönni? – udvariaskodott, bár választásom nem igen lett volna.
   - Kösz, hogy kérded.
   Meglepetten nézett rám, aztán egy kar fonódott a nyaka köré eltörve azt mielőtt bármit csinálhatott volna. Hirtelen lesokkolt a halála hisz ember volt, de nem értem rá ilyesmivel törődni. Előbb utóbb ez a sors várt rá, az mellékes ha strigává válásként. Ardanthe előhúzta a négy elemmel megáldott ezüst karóját.
   Elindultunk a folyosón. Benyitva minden szobába. Az első kettőnél nem hallottunk semmit. A következőtől morajlás hallatszott ki. Ők is meghallhattak minket, mert csend lett, másodpercek múlva pedig szemben állt velünk két striga. Vicsorogva ránk rontottak, vagyis engem az elején békén hagytak, nem jelentettem fenyegetést a számukra csak azután, hogy tűzgömböket kezdtem rájuk dobálni.
   Az egyikük hozzám fordult. A tűz segítségével távol tartottam magamtól, míg Ardanthe elintézte a másikat és a segítségemre sietett.
   A zajra egy harmadik is előkerült, a másik emberrel. A striga neki vágott a falnak, ahogy elhaladt mellettem. Épp időben néztem körül, a férfi pisztolyt fogott rám. Gyorsan még mielőtt elsüthetné felmelegítettem a fémet. Kihasználva a meglepettségét feltápászkodtam. Teljes erőmből a két lába közé rúgtam. Felkaptam a pisztolyt és odaléptem hozzá.
   - Hányan vagytok még? – kérdeztem halkan, annyi fenyegetést sűrítve a hangomba amennyit csak tudtam.
   - Nincs esélyed – mondta gúnyosan, képen vágtam.
   Odajött Ardanthe hatalmasat vágva a fejére. Ennyit az információszerzésről.
   - Ott egy lépcső – mutatott be abba a szobába, ahonnan az első kettő előjött.
   Lementünk, tágas szobába értünk. Adrian is lent volt, székhez kötözve. Nem tudtam alaposan megnézni, mert a mellette álló striga felénk ugrott. Az előzőek fiatalabbaknak tűntek. Ezen látszott, hogy képzett testőr volt mielőtt át nem változtatták.
   Ardanthét a falhoz kente. Tűzgolyókat dobáltam az arcához, elterelve nagybátyámról a figyelmét. Rám vicsorgott és a közelében álló székek közül az egyiket nekem vágta. Éppen időben húzódtam el előle, a karomat így is eltalálta. Égő érzés járta át a kezem, szerencsére azonban nem tört el.
   Ardanthe ez alatt összeszedte magát, újra támadt. A striga okosnak bizonyult, halálos táncot kezdtek járni. Így mivel egyfolytában mozogtak, köröztek én nem tudtam mit csinálni.
   Adrian mellé léptem, a nyakán harapás nyomot, az arcán pedig ütés nyomát láttam, a szája is felrepedt.  Elkezdtem kioldani a köteléket, de szemmel tartottam a harcot, az alkalmat lesve, hogy segíteni tudjak.
   Aztán minden egyszerre történt. Ardanthe bevitte a halálos döfést. Egy striga pedig előkerült hirtelen a semmiből, valahová elbújt. A testőr éppen csak hogy felé fordult, meglendítette a karót, a striga viszont elkapta a karját és visszafordította Ardanthe felé és szúrt. Lángra lobbantottam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem a szívébe döfte, hanem a hasába.
   Majdnem felsikítottam. Fájdalom hasított belém, végig nézve, ahogy összerogyik. Megtartva a tüzet odasiettem.
   - Sajnálom – suttogtam, kitépve a karót belőle.
   A striga felé fordultam. Nehezen elengedtem a tüzet. A bal kezemben lévő pisztoly töltényeit a fejébe lőttem. Persze tudtam, hogy ez nem öli meg, de előnyt engedett nekem. Eldobtam a fegyvert és a karót két kézzel megfogva a szívébe döftem. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Biztos halála érdekében még mélyebbre nyomtam.
   Kirántottam és megfordultam. Adrian Ardanthe összegörnyedt teste mellett guggolt.
   - Kérlek, gyógyítsd meg!
   - Nem ígérek semmit – nézett fel a szemembe.
   Lehajtotta a fejét. Az arca megfeszült, az összpontosítástól. Magamban imádkoztam a sikerért. Elmondta, hogy ő nem valami jó a gyógyításban, most pedig még vérre is szüksége volt. Hirtelen eszembe jutott a férfi fent.
   Felrohantam a lépcsőn, a karót készenlétben tartva. Egy árva lélek se volt. Az ember még mindig ott feküdt a fal mellett eszméletlenül. Megragadva a két kezét elkezdtem levonszolni. Volt súlya az biztos, ám a lépcső az én javamra szolgált.
   Adrian meglepődve nézett rám.
   - Nincs vérvesztesége, csak ájult – biztattam. Ha iszik belőle, biztos nem árt meg neki annyira, hogy örökre elaludjon. Pár pillanatot hezitált, aztán rátapadt a nyakára.
   Ardanthe mellé térdeltem. Könnyek folytak végig az arcomon. Magánál volt még, de látszott rajta mennyire szenved. Megszorítottam a kezét.
   - Minden rendben lesz – mondtam, magamat is győzködve.
   Adrian újra megpróbálta, mikor befejezte az ivást. Ardanthe sebe gyógyulni kezdett, míg végül csak egy egész kis sérülés látszott.
   - Tovább… nem bírom… - suttogta Adrian alig hallhatóan.
   Az ájulás határán járt. Átkaroltam, a vállamra dőlt.
   - Hé, ne most! – szólaltam meg kissé hisztérikusan. – Hogy vagy? – kérdeztem nagybátyámtól.
   - Azt hiszem, ki fogok tudni jutni.
   Segítettem neki talpra kecmeregni. Elindultunk lassan. Fent még most se volt senki más csak a hullák. Öt striga után reméltem, nincs több a szobákban.
   Az út Ardanthe kocsijához rémes volt. Adriannek teljes támogatásra volt szüksége, sokszor az eszméletét is elvesztette pillanatokra. Nagybátyám pedig néha megint csak rászorult a segítségemre. Szerencsére erős fából faragták, ezért bírta a fájdalmat.
   Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, az ő kedvéért is. Ez kívülről ment is, de belül egyrészt marcangolt a bűntudat, hogy ebbe rángattam bele, kis híján a halálát okozva. Másrészt rettegtem, hogy feltűnik valahol egy striga.
   Óráknak tűnő idő múlva a kocsi előtt álltunk. Harmadik próbálkozásra találtam bele csak a kulcslyukba, úgy remegett a kezem. Besegítettem mindkettőjüket a hátsó ülésre. Miután becsuktam mögöttük az ajtót elöntött a pánik.
   Meg tudod csinálni, képes vagy rá! Hajtogattam magamnak. Valamennyire lenyugodtam és beültem én is.
   - Claire… - szólt Ardanthe miközben az övemet kapcsoltam be. – Jogsi?
   - Tudom, hogy nincs – szakítottam félbe. – A rendőrök a legkisebb gondom.
   Ardanthe csapatának főhadiszállására hajtottam. Dudáltam mikor leálltam a ház előtt. Steven jött ki. Ő volt a legfiatalabb ötjük közül. Barna rövid hajjal, zöldes szemekkel.
   - Helló Claire – üdvözölt mosolyogva, de azonnal lehervadt az arcáról, ahogy komolyan szemügyre vett. Nem festhettem valami jól, a véres göncöket bele se számolva. – Mi történt?
   - Ardanthét hason szúrta egy striga és van egy mora, akinek sürgősen vérre van szüksége – legalábbis nagyon reméltem, hogy az meg persze a pihenés elég lesz neki.
   Eközben megjelent Paul. Magas, izmos alakja és kemény arca ellenére nagyon kedves természettel rendelkezett. Hosszú fekete haját hátul összekötötte.
   Ketten bevitték a házba a sebesülteket. Tom és Erik is egyből odajöttek segíteni. Lefektették őket a két ágyas szobába. Többnyire itt töltötte mind az ötjük az idejét.
   Erik nekilátott Ardanthe sebének ellátásához, ő volt a csapat legjobb elsősegélynyújtója. Soha nem értettem, hogy került ide. Orvos akart lenni. A strigák megölték a párját, de a bosszúért feláldozni mindent? Ezt csak félig értettem meg.
   Leültem Adrian mellé az ágyra és elmeséltem nekik mi történt.
   - Fiúk valamelyikkőtöknek adnia kéne vért neki! – néztem az eszméletlen Adrianre.
   Paul odajött az ágyhoz kezében késsel. Megeresztett egy mosolyt majd megvágta a csuklóját. Összefutott a nyál a számban a kicsorduló vér illatától és látványától, de uralkodtam magamon. Az este történtek alaposan legyengítettek engem is, azonban kibírom addig, míg találok egy etetőt.
   Paul a fiú szájához rakta a kezét. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Adrian szája rátapadt a vágásra és nyeldekelni kezdett. Magához tért ugyan, de szörnyen festett.
   - Claire – szólalt meg.
   - Itt vagyok – fogtam meg a kezét. – Minden rendben van. Pihenj!
   Nem kellett győzködni.
   - Menj, fürödj le! – rakta a vállamra a kezét Paul. – Nézek neked egy tiszta pólót is.
   - Köszi.
   Ahogy bezártam az ajtót, átengedtem magam az érzelmeimnek. Levettem a felsőmet és észrevettem a karomon a horzsolást, ott ahol eltalált a szék. Nem csoda, hogy fájt.
   A zuhanyba a falnak dőlve lerogytam, zokogni kezdtem. Hagytam hadd folyjon rám a víz. Csípte az eleven részt, de nem törődtem vele.
   Ma majdnem elvesztettem Adriant, amibe a szívem is meghasadt. Biztos lettem abban, hogy nem akarok elválni tőle, soha.
   A könnyeim lassan apadtak el. Végül nagy nehezen összeszedtem magam és visszamentem a többiekhez.
   - Egyből jobban nézel ki – vigyorgott Steven. – Bátor voltál ma, kislány. El fogjuk intézni az egész bagázst, nyugi.
   - Látom, már tervezitek is – néztem a nappaliba, ahol a többiek ültek. Megvonta a vállát.
   - Kérsz valamit?
   - Nem, kösz.
   Bementem a szobába és leültem a két ágy közé.
   Fáradt voltam, de az alvásra gondolni se tudtam. Mihelyt lecsuktam a szemem, az utolsó striga arca jelent meg előttem, ahogy gúnyos mosollyal Ardanthéba szúrja a karót.
   Pár óra múlva felkelt Adrian.
   - Hogy érzed magad?
   - Jól, köszi – mosolyodott el, majd grimaszolt fájdalmában, ahogy meghúzódott az arca. Körülnézett. – Ő jól van? – fordult Ardanthe felé.
   - Ügyesen meggyógyítottad, így már hamar rendbe fog jönni.
   Megpaskolta maga mellett az ágyat. Rövid hezitálás után odaültem. Az egyik kezével megfogta az enyémet. Viszonoztam a szorítását.
   - Fogalmam sincs, hogy köszönhetném meg, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De, ha valami bajod esett volna… - végig simított az arcomon. Épp csak hozzám értek az ujjai mégis borzongás futott végig rajtam, jó értelemben. – Ez az egész az én hibám – nevetett fel gúnyosan.
   - Ne hibáztasd magad! – szóltam rá, mert nem tudtam nézni, ahogy gyötri a már eleve sérült lelkét. – Hoztál egy rossz döntést, amikor bementél, ez igaz. Viszont saját akaratunkból mentünk utánad. Mi történt veled? – tereltem a témát kicsit odébb.
   - Az a striga nem nagyon szerette a főnemeseket. Úgy döntött erővel szedi ki belőlem azt, amit tudni akar. Mintha bűbájjal nem tudná egyszerűen megoldani.
   - Mit akart?
   - Bejutni a Királyi Udvarba – elhallgatott, az arca valamicskét megváltozott. – Én vissza akarok menni. – Fájdalmasan hatottak rám a szavai, de az utána következők megnyugtattak. – Velem jönnél? – kérdezte reménykedőn. – Lissával remekül meglennétek, Christiannal pedig tudnád tanulni a mágiát. És… - szünetet tartott, míg kereste a megfelelő szavakat – egy rövid idő múlva, teljesen túl tudnám magam tenni mindenen, ha mellettem maradnál.
   Boldogság öntött el, ezek szerint akar engem, mint normális barátnőt. Nem törődve azzal, mit hagyok hátra, rávágtam azt, amit a szívem üzent.
   - Persze – mosolyogtam. – Veled megyek.
   Felült, kezébe fogta az arcomat.
   - Remélem tisztában vagy azzal, mire vállalkoztál – vigyorgott pimaszul.
   Lágyan megcsókolt. Vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

***

   - Szeretlek – mondta két csók között.
   - Én is – bontakoztam ki az öleléséből. Megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam.
   Miután Ardanthe teljesen rendbe jött, utána indultunk el. Hívtam őt is, de nem akart visszatérni a testőrök életébe.
   A Királyi Udvarban kaptam egy gyönyörű luxuslakosztályt. Adriannel töltöttem szinte minden időmet az elmúlt héten.
   Beiratkoztam az egyik közeli egyetemre is, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat.
   - Sziasztok! – köszöntem belépve a királynő lakrészébe.
   Összejárogattunk négyen – Adrian, én, Lissa és Christian – tanulgatni a mágiát. Ozerával elsajátítottuk a másiktól tanultakat.
   Az elején fura volt, hogy Lissa a királynő, de hamar jó barátnők lettünk. Bár Roset próbáltuk általában elkerülni. Lissát szerencsére nem bántotta ez a dolog, örült nekünk és megértette, hogy könnyebb így Adriannek, aki egész jól kezelte a helyzetet, amikor véletlen összefutottunk vele.
   - Sziasztok – köszöntek Christiánék.
   - Van egy rossz hírem – kezdte Lissa. – A Fortune főnökét nem tudták elkapni.
   A királynő eljárást indított a bár azon dolgozói ellen, akik együtt működtek a strigákkal.
   - Várható volt, hogy nem fog ott maradni – mondta Christian nyugodtan.
   - A strigákat viszont elintézte Ardanthe a csapattal. – Ezzel magamat is nyugtattam, idegesség fogott el az új hírek miatt.
   - Elmennénk enni? – kérdezte Lissa. – Bocsi, csak még nem volt időnk rá – mentegetőzött.
   - Oké – mosolyogtam, közben gyengén oldalba vágtam a könyökömmel Adriant, mert láttam rajta, hogy épp valami szellemes megjegyzést akar tenni.
   Elindultunk az etetők felé. Lissa a hátsó lépcső felé vette az irányt. Szegényt sajnáltam, egy napig se bírtam volna a kísérőket.
   Lent meglepetés várt ránk. A testőr holtan feküdt a folyosón.
   - Micsoda szerencse! – lépett elő a volt főnököm.
   Megváltozott, a bőre kréta fehér lett. A hullára néztem, a nyakán csúnya harapás látszott. Úgy látszik jött bosszút állni rajtunk, amiért tönkre vágtuk az üzletét.
   Christian a háta mögé húzta Lissát. Adrian is mellé akart tolni, de nem engedtem. A lélekkel semmit se ér egy strigával szemben. Összenéztem Ozerával.
   Fegyver hiányban voltunk, de a testőrnél kellett lenni egynek.
   - Ezt akarjátok? – lóbálta meg a zacskót, aminek az aljában ott volt a karó. – Nem lesz rá szükségetek – vigyorgott. – Rossz munkás voltál – a szeme szikrákat szórt rám.
   Tűzcsáppal kivágtam a kezéből a zacskót.
   - Hopsz.
   Christian a csomag után vetette magát, én meg fedeztem.
   - Attól, hogy strigává váltál nem lettél jobb – mondtam gúnyosan.
   Lehet békén kellett volna hagynom. Előre lendült, behúzva nekem egy jó nagyot. Hatalmas reccsenés után a földön kötöttem ki. A fejem lüktetett a fájdalomtól. Elől az orrom tört el, hátul pedig valószínű a koponyám is megzúzódott az eséstől.
   Annyit láttam még, hogy ráveti magát Adrianra, de az utolsó pillanatban tűz önti el. Ezután lehúzott magába a sötétség. Egyre jobban süllyedtem, miközben a fájdalom semmit se szűnt. Azt hittem meg fogok halni, de aztán kezdett eltűnni a kín.
   - Claire – hallottam Adrian kétségbeesett hangját.
   Lassan kinyitottam a szemem. Lissa felém hajolt. A kedvesem a másik oldalon térdelt. Christian mellett egy másik testőr állt.
   - Alaposan ránk ijesztettél, kis híján kitört a nyakad – mondta Lissa megkönnyebbülve.
   - Sajnálom.
   Adrian segített felülni.
   - Baj, ha mi most lelépünk? – kérdezte Lissát.
   - Nem – mosolygott rám és átölelt. – Örülök, hogy jól vagy.
   - Később beszélünk.
   Felálltunk mind hárman. Adriannal a lakrészem felé indultunk.
   - Hogy vagy?
   - Jól – mosolyogtam rá.
   - Ennek örülök – vigyorgott csibészesen.
   Magához húzott és felemelt, a lábaim a dereka köré fontam. Megcsókolt, először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. Az ágyhoz vitt és lefektetett.
   Zöld szemeiben a vágy csillogott, amikor rám nézett. Ez elöntött boldogsággal és most a halál szájából kilépve csak arra vágytam, hogy a karjaiban legyek, amit meg is kaptam.

Éjszakai játékok

Ez a mű egy Vámpírakadémia pályázatra íródott. A történet a 6. rész után játszódik, egy saját elképzelés, új főszereplővel.
Azoknak is ajánlom, akik nem ismerik a sorozatot, mert mindent megérthet, ha elolvassa a mindjárt leírt apróságokat az alapokról. Ugyanis a Vámpírakadémia világához ragaszkodtam, de a történethez magához nem nagyon.

Alapok: Kétfajta vámpír van, a morák (normálisan öregszenek; vért isznak, de nem ölnek meg embereket; mindegyikük tudja használni valamelyik elemet (tűz, víz, föld, levegő); születnek (két mora gyermeke); sápadtak; vékonyak; magasak általában), a strigák a gonosz vámpírok (halhatatlanok; fehér a bőrük; vörös a szemük; kegyetlen gyilkosok; megölési módjuk: 4 elemmel megáldott ezüst karó a szívbe, felgyújtás, lefejezés; vagy átváltozás útján alakulnak, vagy a morák át tudnak változni, ha megölnek valakit) és vannak a dampyrok, akik a morák testőrei; ők egy mora és ember, vagy mora és dampyr gyermekei.
Tizenkét királyi család van. Mindegyik családot egy ember képviseli és van egy királyuk, vagy királynőjük, akit szintén ebből a 12 családból választanak ki. Ők irányítják a mora és dampyr társadalmat. Ezeknek a családoknak a tagjai a főnemesek, akik elsőként kapnak testőröket.
Ennyit egyenlőre, ha mégis van valami, amit nem értesz, szólj! :)

Teljes: Itt!

Bővítése:
Itt az Éjszakai játékok kibővített változatát olvashatjátok el. A fő esemény úgy marad benne, ahogy volt, de eléggé kibővül. :)
Az Adrian rajongóknak van egy külön meglepetésem, ugyanis Claire szemszögéből néha átugrunk az övére. :)

• 1.
• 2.
• 3.

Sajnálom, de mivel nem nagyon volt érdeklődő a bővített változatra, így több rész megírására nem fog sor kerülni.

Képek: Általam elképzelt karakterek.

 vagy